Az MTA Alumni programjának köszönhetően ismét egy nagyszerű tudóst, dr. Sükösd Csabát üdvözölhettük intézményünkben, a Sashegyi Sándor Gimnáziumban. A tanár úr a BME Nukleáris Technikai Intézetéből érkezett hozzánk, hogy címzetes egyetemi tanárként bevezessen minket a kockázatvállalás filozófiájába. A rendhagyó fizikaórán március 20-án, a Zeneiskola vendégszeretetének hála, középiskolánk valamennyi diákja részt vehetett.

Dr. Sükösd Csaba először a valószínűség fogalmával ismertetett meg minket. Ehhez olyan gyakorlati példákat használt, mint a dobókocka, illetve a lottó. Később megmutatta, hogyan tudjuk kiszámolni egy munkahelyi baleset valószínűségét, majd bevezette az önként vállalt és a kényszerített kockázat fogalmát. Az előbbi érthető, ha munkát vállalunk, akkor azzal az előtt is fejet hajtunk, hogy esetlegesen munkavégzésünk közben történhet valami baleset, de vajon mit értünk kényszerített kockázat alatt? A tanár úr igen szemléletes példákat hozott fel magyarázatként. Felidézett egy skóciai repülőgépszerencsétlenséget, ahol egy gép zuhant váratlanul egy békés kisvárosra, olyan emberek halálát előidézve, akik nem vállalták a repülést, csupán otthonukban tartózkodtak, vagy épp az utcán sétáltak. Ezek szerint viszont minden tevékenység, amely érinti a társadalmat egyben kockázatot is jelent. Kérdés, hogy vajon ezt a tényt hogyan viseli a társadalom? Miután az életnek mennie kell, az emberiség kénytelen elfogadni a jelenséget, amelynek következtében beszélhetünk egy különös fogalomról a társadalmilag elfogadott kockázatról. Vajon hol húzódik az a határvonal, ahol rábólintunk valamire? Mikortól tűnik valami túl veszélyesnek? Döbbenetes, de ez a határvonal nem is olyan képlékeny, mint ahogy azt hisszük, hiszen a kockázat minden esetben mérhető, s míg az átlagosan elfogadott kockázat 10 -4 , a kényszerített kockázat esetén 10 -5 az a szám, amit jóváhagyunk. A tanár úr ismét nagyon érzékletes példát hozott magyarázatként. Ezúttal egy olyan férfit vett alapul, akinek túl bő a nadrágja. Ahhoz, hogy ez a ruhadarab a helyén maradjon, az ember övet hord. Ha ezt az övet nem ellenőrzi reggelente, akkor túl nagy a nadrág leesésének kockázata, ami még ellenőrzéskor is csak évi három lecsúszásra csökken. Logikus, hogy a ruházat nagyobb biztonsággal viselhető, ha az övet nadrágtartó is kiegészíti, hiszen így csupán 685 évente fordulhat elő matematikailag, hogy választott modellünk kínos szituációban találja magát. A nagy többség ezt az eshetőséget már bátran bevállalta. Igen ám, de szemüveget cserélve az iménti számadat azt is jelenti, hogy 10 millió magyarból kétóránként valaki pórul jár, vagyis, ami az egyén számára elfogadható, az korántsem biztos, hogy a társadalomnak is az.

Az előadás második felében az atomenergia termelésével összefüggő kényszerű kockázattal foglalkozott a tanár úr. Szó esett a sugárzás szomatikus és genetikai hatásáról, valamint a sugárterhelés természetes eredetű változatairól is.

Végszóként a média felelőssége merült fel, hiszen Csernobil hatását többféleképpen is megfogalmazhatjuk. Mondhatjuk, hogy a 39 évvel ezelőtti katasztrófa annyi többletsugárzást eredményezett 30 évre vetítve, mint amennyivel egy hónap alatt természetes módon találkozik a testünk. Sőt, ezt úgy is megfogalmazhatjuk, hogy a többletkockázat csupán annyi, mint egy szál elszívott cigarettáé vagy egy 60 km-en megtett autóúté. Mindkettő igaz. Mint ahogy az az állítás sem hamis, hogy a teljes magyar társadalomra nézve ez azt jelenti, hogy Csernobil szörnyűsége 100 magyar ember halálát okozta. Az állítások ugyanazzal a számadattal dolgoznak, csupán a viszonyítás különbözik. Nem mindegy tehát, hogy üzenetünket milyen köntösbe burkoljuk. Felmerül a kérdés, hogy vajon a sugárzástól vagy a média erejétől kell-e jobban félnünk?

Az MTA Alumni programjának keretében március 20-án dr. Pollman Ferencet, a Hadtörténeti Intézet munkatársát, nyugalmazott történészét látta vendégül a Sashegyi Sándor Általános Iskola és Gimnázium. Az Akadémia tudományos főmunkatársa a TWMI hangversenytermében tartotta meg előadását. A rendhagyó történelemórán gimnáziumunk minden osztálya jelen volt.

A tanár úr szakterülete a hadtörténelem, azon belül is az I. világháború. Ahogy ő mondta, negyven esztendeje kutatja ezt a területet, s még mindig úgy érzi, hogy rengeteg feltérképezetlen terület és megválaszolatlan kérdés van a témában.

Az előadás első felében a háború fogalmával kapcsolatban ismerhettük meg néhány fontos gondolkodó véleményét. Kiderült, hogy Hérakleitosz, a dialektika atyja, egyenesen mindenek királyaként aposztrofálta a háborút, míg Kant az emberiség természeti állapotaként írta le azt; Churchill pedig úgy vélte, hogy az emberi faj története valójában háborúk története. A bevezető kijelentéseken érdemes elgondolkodni. Vajon miért játszik ilyen fontos szerepet történelmünkben a harc és az erőszak? Vajon mi okozza, hogy még ennyi idő után sem tanultunk a hibáinkból, és újra és újra háborúkba sodorjunk önmagunkat? A sors játéka kapcsán ismétlődő tévedésről van szó, vagy inkább tudatosan törekszünk a harcokra? De miért? A háború lehet a fejlődés eszköze, amely mindig megváltoztatja a status quót és új erőviszonyokat vetítve rajzolja át a térképet új lendületet adva ezzel a világnak?

De mit is rajzolt át pontosan az 1. világháború, és milyen érdekek feszültek egymásnak a 19. század végén? Pollman tanár úr előadásában rávilágított, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája – a környező államok egységesülése, megerősödése révén – leginkább Balkán-politikára korlátozódott, illetve, hogy a világtengerekre való eljutásban kulcsszerepet kapott Trieszt megszerzése, hiszen Szalonikit nem sikerült bevenni.

A szövetségi rendszerek alakulása a Monarchia Németországgal kötött kettős szövetségével indult, amelyet később kibővített Olaszország és Románia csatlakozása. Utóbbi kettő azonban a kezdetektől kifele kacsingatott ebből a kötelékből, hiszen súlyos érdekellentéteik voltak a Monarchiával szemben. Nem csoda, hogy a háború során ők inkább a Montenegró és Oroszország által képviselt másik érdekszférához csatlakoztak.

Valószínűleg erre gondoltak a nagy gondolkodók és Churchill, amikor a háborúk emberiség történetében betöltött szerepéről szóltak. A háború megváltoztat, átalakít és így új lendületet ad. Tudom, igazuk van. De azt is tudom, hogy a nagypapám – aki megjárta a II. világháborút – mindig azt mondta, hogy az erőszaknál ostobább megoldás nincs. Értem, mire gondoltak a filozófusok, amikor gondolataikat papírra vetették, valami mégis inkább azt súgja, hogy a nagyapámnak higgyek.

Tanévünk utolsó MTA által támogatott Alumni előadását egy női tudós, a „Budapest XIV. Kerületi Teleki Blanka Gimnázium” TERMÉSZETI munkaközösség vezetője, fizika tanára, a neveléstudomány doktora (fizika-informatika szakos tanár) Dr. Jarosievitz Beáta tartotta. A különleges tanórának március 20-án ismét a Zeneiskola hangversenyterme adott otthont, ahol valamennyi középiskolás diákunk részt vehetett.

A tanárnő a CERN létrejöttéről és működéséről beszélt a Sashegyi Gimnázium tanulóinak. Elmondta, hogy az 1949-ben megfogalmazódó gondolat, miszerint a fizikusoknak szükségük van egy olyan európai központra, ahol összefogva, együtt dolgozhatnak az emberiség jövője érdekében 1952-ben öltött testet, amikor Genfben megnyitotta kapuit a ma ismert intézmény. Az alapítótagok között az Oppenheimer című film kapcsán a diákok által is ismert Bohr és Heisenberg is ott volt. Hazánk 1992-ben csatlakozott a kutatók csoportjához, amivel óriási lehetőség nyílt meg a magyar szellemi tőke előtt.

A történeti bevezető után az előadó rátért arra a kérdésre, ami mindenkit foglalkoztat, csak valahogy senki sem meri megkérdezni, nehogy tanulatlannak tűnjön: hogy mit is csinálnak tulajdonképpen a tudósok a CERN-ben? Elmesélte, hogy egy különleges technikának köszönhetően a központban képesek arra, hogy elektromosság segítségével először lineáris gyorsítással növeljék a protonok sebességét, majd egy proton szinkrotron körpályán tovább fokozzák azt, hogy egy 7 km-es körben keringetve még jobban felgyorsuljanak a részecskék, amiket végül 4 nyalábra osztva a 27 km hosszúságú szupravezetős hadronütköztetőbe terelnek, ahol az egymásnak ütköző nyalábok a lehető legnagyobb energiaszintet érik el miközben különböző detektorok vizsgálják, a folyamat hatását. Elképesztő, hogy mindez a föld alatt zajlik, a Mont Blanc közelében, és a felszínen járók talán nem is sejtik, milyen csoda történik a lábuk alatt.

De mire is jó ez a részecskegyorsító, amit olyan aprólékos gonddal építettek, tartanak karban és fejlesztenek a tudósok? Ennek segítségével sikerült például igazolni a Nobel-díjas Higgs feltevését a bozonok létezéséről, és a cél újabb részecskék beazonosítása. S hogy mindebből hogyan profitál az emberiség? A világ megértése szempontjából alapvető fontosságú, hogy felfedezzük annak legelemibb alkotóelemeit, a fizika lehet a megoldás számos, ma még megoldatlan orvosi kérdésre is, s ahogy Stephen Hawkins mondta: „Ha valaki tudja, miként működik az univerzum, akkor bizonyos értelemben uralja az egész mindenséget.”