Az MTA Alumni programjának keretében március 20-án dr. Pollman Ferencet, a Hadtörténeti Intézet munkatársát, nyugalmazott történészét látta vendégül a Sashegyi Sándor Általános Iskola és Gimnázium. Az Akadémia tudományos főmunkatársa a TWMI hangversenytermében tartotta meg előadását. A rendhagyó történelemórán gimnáziumunk minden osztálya jelen volt.

A tanár úr szakterülete a hadtörténelem, azon belül is az I. világháború. Ahogy ő mondta, negyven esztendeje kutatja ezt a területet, s még mindig úgy érzi, hogy rengeteg feltérképezetlen terület és megválaszolatlan kérdés van a témában.

Az előadás első felében a háború fogalmával kapcsolatban ismerhettük meg néhány fontos gondolkodó véleményét. Kiderült, hogy Hérakleitosz, a dialektika atyja, egyenesen mindenek királyaként aposztrofálta a háborút, míg Kant az emberiség természeti állapotaként írta le azt; Churchill pedig úgy vélte, hogy az emberi faj története valójában háborúk története. A bevezető kijelentéseken érdemes elgondolkodni. Vajon miért játszik ilyen fontos szerepet történelmünkben a harc és az erőszak? Vajon mi okozza, hogy még ennyi idő után sem tanultunk a hibáinkból, és újra és újra háborúkba sodorjunk önmagunkat? A sors játéka kapcsán ismétlődő tévedésről van szó, vagy inkább tudatosan törekszünk a harcokra? De miért? A háború lehet a fejlődés eszköze, amely mindig megváltoztatja a status quót és új erőviszonyokat vetítve rajzolja át a térképet új lendületet adva ezzel a világnak?

De mit is rajzolt át pontosan az 1. világháború, és milyen érdekek feszültek egymásnak a 19. század végén? Pollman tanár úr előadásában rávilágított, hogy az Osztrák-Magyar Monarchia külpolitikája – a környező államok egységesülése, megerősödése révén – leginkább Balkán-politikára korlátozódott, illetve, hogy a világtengerekre való eljutásban kulcsszerepet kapott Trieszt megszerzése, hiszen Szalonikit nem sikerült bevenni.

A szövetségi rendszerek alakulása a Monarchia Németországgal kötött kettős szövetségével indult, amelyet később kibővített Olaszország és Románia csatlakozása. Utóbbi kettő azonban a kezdetektől kifele kacsingatott ebből a kötelékből, hiszen súlyos érdekellentéteik voltak a Monarchiával szemben. Nem csoda, hogy a háború során ők inkább a Montenegró és Oroszország által képviselt másik érdekszférához csatlakoztak.

Valószínűleg erre gondoltak a nagy gondolkodók és Churchill, amikor a háborúk emberiség történetében betöltött szerepéről szóltak. A háború megváltoztat, átalakít és így új lendületet ad. Tudom, igazuk van. De azt is tudom, hogy a nagypapám – aki megjárta a II. világháborút – mindig azt mondta, hogy az erőszaknál ostobább megoldás nincs. Értem, mire gondoltak a filozófusok, amikor gondolataikat papírra vetették, valami mégis inkább azt súgja, hogy a nagyapámnak higgyek.

Tanévünk utolsó MTA által támogatott Alumni előadását egy női tudós, a „Budapest XIV. Kerületi Teleki Blanka Gimnázium” TERMÉSZETI munkaközösség vezetője, fizika tanára, a neveléstudomány doktora (fizika-informatika szakos tanár) Dr. Jarosievitz Beáta tartotta. A különleges tanórának március 20-án ismét a Zeneiskola hangversenyterme adott otthont, ahol valamennyi középiskolás diákunk részt vehetett.

A tanárnő a CERN létrejöttéről és működéséről beszélt a Sashegyi Gimnázium tanulóinak. Elmondta, hogy az 1949-ben megfogalmazódó gondolat, miszerint a fizikusoknak szükségük van egy olyan európai központra, ahol összefogva, együtt dolgozhatnak az emberiség jövője érdekében 1952-ben öltött testet, amikor Genfben megnyitotta kapuit a ma ismert intézmény. Az alapítótagok között az Oppenheimer című film kapcsán a diákok által is ismert Bohr és Heisenberg is ott volt. Hazánk 1992-ben csatlakozott a kutatók csoportjához, amivel óriási lehetőség nyílt meg a magyar szellemi tőke előtt.

A történeti bevezető után az előadó rátért arra a kérdésre, ami mindenkit foglalkoztat, csak valahogy senki sem meri megkérdezni, nehogy tanulatlannak tűnjön: hogy mit is csinálnak tulajdonképpen a tudósok a CERN-ben? Elmesélte, hogy egy különleges technikának köszönhetően a központban képesek arra, hogy elektromosság segítségével először lineáris gyorsítással növeljék a protonok sebességét, majd egy proton szinkrotron körpályán tovább fokozzák azt, hogy egy 7 km-es körben keringetve még jobban felgyorsuljanak a részecskék, amiket végül 4 nyalábra osztva a 27 km hosszúságú szupravezetős hadronütköztetőbe terelnek, ahol az egymásnak ütköző nyalábok a lehető legnagyobb energiaszintet érik el miközben különböző detektorok vizsgálják, a folyamat hatását. Elképesztő, hogy mindez a föld alatt zajlik, a Mont Blanc közelében, és a felszínen járók talán nem is sejtik, milyen csoda történik a lábuk alatt.

De mire is jó ez a részecskegyorsító, amit olyan aprólékos gonddal építettek, tartanak karban és fejlesztenek a tudósok? Ennek segítségével sikerült például igazolni a Nobel-díjas Higgs feltevését a bozonok létezéséről, és a cél újabb részecskék beazonosítása. S hogy mindebből hogyan profitál az emberiség? A világ megértése szempontjából alapvető fontosságú, hogy felfedezzük annak legelemibb alkotóelemeit, a fizika lehet a megoldás számos, ma még megoldatlan orvosi kérdésre is, s ahogy Stephen Hawkins mondta: „Ha valaki tudja, miként működik az univerzum, akkor bizonyos értelemben uralja az egész mindenséget.”